Két héttel ezelőtt elkészült első kisfilmem, a The Tragic Story of the Invisible Snowball-Thrower and the Running Boy című rövid műalkotás, amit ezúton is szeretettel ajánlok a HBM olvasóinak. Úgy gondoltam, írok egy-két sort arról a kevéske, de annál hasznosabb tapasztalatról, amit gyűjtöttem a forgatás során, hátha valaki érdekesnek találja.

Akit efféle dolog nem érdekel, egyrészt szégyellje magát, másrészt viszont megengedem neki, hogy miután kötelező jelleggel (!) megnézte a filmet, menjen Isten hírével. Bővebben a tovább után.

Levágom ezt a kanyart, most mi baj lehet belőle? – gondoltam, s reméltem még akkor is, amikor egy észrevétlenül megbúvó, álnok jégbucka a levegőbe röpített. A léceim összegabalyodtak, a botok valahol szerteszét, én meg szárnyaltam, mint egy jó erővel eldobott hógolyó: mint amivel reggel hajigáltunk célba a hütte falára –– s a hasonlóság annál is nagyobb volt, mert attól féltem, engem is ugyanúgy fog porrá zúzni a becsapódás.

Két nappal ezelőtt is estem egyet. Jó meleg volt, a pályán foltokban megolvadt a hó, felhordták, összetapadt, máshol még jeges volt, azt kevésbé használták, odafagyott. A lécem megakadt az egyik tapadós részen, a másik rohant tovább a jégen. Elvesztettem az egyensúlyomat, gyorsan át a másik lábra! Erre azt meg úgy megdobja egy idióta felelőtlen snowboardos mögött hátramaradt bucka, hogy rakétasebességgel a levegőbe emelkedem. A felvonó tövében 56-58 ember szórakozik a látványon önfeledten, ahogy én, a száguldozó kölyök a piros kockás kabátban nagyobbat esik, mint a hó.

Akkor széttörtem a síszemüvegemet, vehettem egy újat a pálya aljában, egy átlagos közép-európai család félhavi fizetéséért cserébe.

Így hát, amikor két nappal később kitaláltam, hogy levágom a kanyart, most mi baj lehet belőle?, és az az álnok jégbucka fellőtt a levegőbe, s én megint a fejemmel előrefelé igyekeztem visszajutni a földre, képzelhetitek, hogy az első gondolatom nem a testi épségem, hanem a szemüveg felé irányult.

A papa biztos nagyon dühös lesz, ha megint pénzt kérek szemüvegre. Igen, ez volt az első gondolatom, ahogy leérkeztem. No, legfeljebb kihagyok négy-öt főétkezést, úgy talán beleegyezik.

De nézzenek oda! Nem tört el.

Ekkor fedeztem föl, hogy nem is a szemüvegemmel, leginkább a számmal cuppantam rá Turracher Höhe déli hegygerincére. Vérízt éreztem a számban. Csak ezt ne! – rimánkodtam megint. Tudniillik, harmadikos koromban letörtem az egyik metszőfogamból egy jó falatot, azóta négy vagy öt ízben pótolták vissza. Nem akarok megint visszamenni, olyan hosszadalmasan kell nyitva tartanom a számat a fogorvosnál!

De nézzenek oda! Nem tört le.

Ez már jó hír, No, akkor tápászkodjunk föl, megint mindenki engem néz.

–– Ejnye. Mi ilyen nehéz abban, hogy fölnyomjam magam...?

Van egy vekker a kis éjjeliszekrényemen. Azelőtt sosem volt vekkerem. Most van. Van rajta ébresztő is. Pontban 12 óra 2 percre van állítva. Kikapcsoltam, hogy ne berregjen, mert az szörnyű; hanem még így is kattan egyet, egy halkat, amikor a nagy- és kismutató eléri.

Így tudom délben, hogy éhes vagyok.

Így tudom éjfélkor, hogy már holnap van.

Így tudom éjfélkor, hogy ma már csak egy napom van tanulni a záróvizsgára.

Fájdalmasat sóhajtok lapozás közben. Nyolcadik tétel. Még van öt, amiket már elolvastam, de elmondani még nem tudom. Hogy fogok kijönni ebből az egészből...? A fejem zsong, egész este angolul gondolkoztam, beszéltem, suttogtam, hogy föl ne ébresszem a házat, míg a tükörképemnek felelek. Már a saját képemet is unom. Mindent unok. Angolt, magyart, tételt, nyelvtant, irodalmat, fuj, hagyjatok, aludni szeretnék...

Ránézek a vekkerre... újabb öt perc szaladt el.

Oké. Gyerünk.

Különbségek brit és amerikai angol között. Nyelvtan. Kiejtés. Szókészlet. Úristen, ez az egész egy felsorolás. De most komolyan, ezt hogy mondhatnám el? Más ez. Más az. Más amaz. És még ez is. A továbbiakban pedig beszéljünk arról, mi más még. Ez. Meg az. Meg amaz.

Jó, ezt megtanulom inkább holnap, úgy jobb lesz. Fordítok a lapon, jöjjön a következő tétel inkább.

Aztán közbeszól a kis lelkiismeret.

Azért lehet, hogy ha most átnézem, holnap ennyivel is könnyebb dolgom lesz. Ha már úgysem alszom, hát nem oszt, s nem szoroz. Igazad van, lelkiismeret. Köszönöm, hogy odafigyelsz rám.

Jaj, Picurkám!,

te kis blöki,

te ártatlan kis fráter,

te krapek,

te faramuci,

te ganajtúró,

te szörnyeteg,

te prémgolyó,

te szőrös kifli,

te szőrös vaníliás kifli,

te gombszemű szőrös vaníliás kifli,

te farakás,

te káposztás cvekedli,

te ősi egyiptomi szfinx,

te ősi egyiptomi átok,

te farkas,

te Kerberosz,

te ebihal,

te sárkány,

te betörők réme,

te házörzők szégyene,

te dög,

te vakkantó virsli,

te bajuszkirály,

te hercegnők hercegnője,

te bűzölgő párna,

te tombola,

te szuszogógép,

te rókakoma!...

te kiskutya.

Új kép.

Új kép!

Te jó ég, kirakott egy új képet.

K. Richárdó majdnem felborította a Mountain Dew-os kriglit, amikor lekapta a lábát az asztalról, hogy végre rendesen felüljön, és közelebbről lássa a bársonyfényű monitort. Hát, ez nem igaz! Tényleg felrakott egy új képet.

K. Richárdó levegőért kapkodott. Sejtette, hogy mostanság új kép kerülhet fel, sejtette, előre megérezte, reggel óta érezte, már tizenkét oldalfrissítéssel ezelőtt érezte. Nagyon várta már, és tessék, a türelem rózsát terem, meg ilyen szép képeket, hú, a teremburáját, nézzenek oda, micsoda lenge öltözék, most végre rendesen betöltötte a képet teljes képernyőn is.

Kiguvadt szemmel nézte K. Richárdó a kacérul kacsintó lányt. Szíve az ágyékában dobogott. A lány a hátán fekszik, csípejét finoman oldalra fordítja, combja a másik fölött, behajlított térd, finom vádli, K. Richárdó szíve egyre hevesebben dobogott, és a bőre!, ragyog, hófehér, hű, a mindenségit, ráadásul milyen különös, milyen megzavaró a kép: fejjel lefelé lőtték. Egyszerre volt zavart és felajzott, ez a kép, na, ilyet azért még nem rakott fel, hm.

Kortyolt a Mountain Dew-ból, hogy lenyugtassa magát. Még az ablakot is kinyitotta. Ahogy ott állt, visszanézett a képernyőre. Behúzza a függönyt? Ne?

Végül nem húzta be, s a gatyamadzagot is inkább szorosabbra fogta.

Ihletet kaptam.

Különös kis bogyót, színeset, zöldet, kéket, pirosat, rózsaszínt, lilát, kereket, sőt gömbölyűt, mert térben van, nem síkban, ez egy térbeli ihlet, gömbölyög, gomolyog, fireg-forog.

Amikor esik az eső, ez az ihlet megdagad, aztán kipukkad, kifolyik belőle a sok kis ihlet, aztán azok összeállnak egy nagy egésszé, de akkor az már nem ihlet, az már maga a kész mű, és attól függően, hogy az eső keserű, sós, édes vagy savanyú, a kész mű úgy lesz dühös, szomorú, vidám vagy éppenséggel ostoba.

Ma egész nap esett az eső. Savanyú volt.

Ostoba lett a kész mű.

Vágyom rá, és ő vágyik rám. Nem egészséges ennyi időt külön tölteni, nekem elhihetitek. De annál jobb aztán újra találkozni, mert ilyenkor még mélyebben az eszünkbe véssük, mit érünk egymásnak, és mennyire nem érünk semmit egymás nélkül. Ez az erő, ami hazahúz; talán éppen ezért megyünk külön dolgokra, csak hogy aztán újra érezhessük a feloldását e sajgó feszültségnek.

Kezet fogtunk.

– Imrém, öröm újra látni!

– Ebben biztos vagyok. Gyere, gyere beljebb! Teát? Kávét?

– Köszönöm, ebédről jövök, ittam egy kávét.

– Na, ugyan! Egy kávét.

– Köszönöm, de tényleg nem kérek.

– Vettem egy ilyen jópofa kis főzőgépet. A szomszéd Irma ajánlotta, neki van ilyenje. Gondoltam, kipróbálom, és te, ez olyan szuper kávét csinál, gyere, csak egy korty feketét!

Esélytelen...

– Rendben, de csak egy kortyot.

Na, öntsünk tiszta vizet a pohárba.

Különösen most, hogy minden a pride-ról, a comingoutokról meg effélékről szól. Nem, nem ezekről fogok írni, nem e témában öntögetem a vizemet a poharamba, úgyis csak leverném, meg kiömlene, meg miegymás.

Azt viszont tudatnám, hogy a Magay névnek semmi köze a gay szó modern jelentéséhez. Eredetileg vidám jelentéssel bírt, vagy effélével, ma már persze senki nem így érti. De a Magaynak akkor sincs köze hozzá.

Anyai ági nagyapám Dr. Magay Tamás, kinek nevével sokan találkozhattak az Akadémiai Kiadó angol-magyar, magyar-angol nagy-, kis-, zseb-, batyu- és egyéb szótárain, többnyire Országh László neve mellett. Erre természetesen hallatlanul büszke vagyok, ahogyan kismillió egyéb dolgára is, amit véghezvitt (és ma is folytat). 1957-89 között mintegy 34 ezer szótároldal szerkesztése fűződik a nevéhez, Országh asszisztenséből idővel főszerkesztő lett.
Nos, az ő nevét nyúltam le, ha úgy tetszik. Vagy az ő nevét vettem föl írói álnévnek, ha úgy.

Múlt héten kaptam egy nagyszerű tanácsot: talán érdemesebb lenne heti egy cikket kitennem a HBM-re, egyrészt azért, hogy Olvasóim számára kiszámíthatóbb legyen a megjelenés (merthogy az azért mégsem járja, hogy olyan rendszertelenül jelenjenek meg az írások, mint eddig — három- vagy négynaponta, ne adj' isten heti egyszer), másrészt hogy én is jobban felkészülhessek az írásaimmal, ne csak úgy kiokádjam magamból a rendszerezetlen, szerkesztést nélkülöző írásokat, az ugyanis fontos, hogy Olvasóim ne csak értelmetlen agymenést kapjanak, hanem olyasvalamit, ami kihúzza őket az unalomból, az egykedvűségből, az egyhangúságból (e helyett majdnem monotonitást írtam, de miután a szövegszerkesztő pirossal aláhúzta a szót, utánanéztem, és kiderült, hogy ez igazából egy matematikai kifejezés a függvények világában, amiről ráadásul tanultam is még tizedik osztály környékén, ha jól emlékszem — arra biztosan jól emlékszem, hogy nem teljesítettem belőle jelesre annak idején), a szomorúságból (ha van), és minden más rosszból, ami egy szürke hétköznap érheti az embert, s azok közül is a legszürkébbiken: a hétfőn, a hétvége gyilkosán, s hétfőn is akkor, amikor az embernek a legnagyobb szüksége van a lazításra: a melegben a fárasztó munka után egy hideg sörrel a kézben, vagy egész napos tanulás után olyanoknak, akik már megcsömörlöttek a rengeteg vizsgától, meg akik még csak most készülnek az érettségire, meg a felvételire, meg a ki tudja még mire, amivel mostanság a szerencsétlen fiatalokat terhelik.

De most akkor miről írjak?