És akkor a Kisdisznó fölkerekedett, hogy kiránduljon egy nagyot az erdőben. Álmában. Merthogy ő nem szokott csak úgy kirándulni, csakis akkor, ha valami célja van. Például hogy beszélgessen egyet a Pontybácsival. Vagy hogy átkísérje a szép Cucinkát a félelmetesebb ösvényeken. Netán iskolába menjen. Most meg csak úgy bekocogott a párosujjú patáival, puszta kedvtelésből! Rögtön tudta, hogy itt valami bűzlik: rögtön tudta, hogy ez csak álom lehet.
Hanem véletlenül félelmetesebb álmot sikerült látnia, mint azt tervezte. A rémálmok általában annyira félnek a Kisdisznótól, hogy ők álmodnak róla, de ez most minden kétséget kizáróan egy tétova rémálom volt, aki még nem tudta, mi is a rendszer ebben az erdőben. A Kisdisznó ezért azt álmodta, hogy belepottyan egy mély verembe. Ott szaladgált és röfögött egy darabig, kereste a kiutat, amikor valami szorosan rátekeredett a lábára. Egy kígyó, a teremburáját!
Fölriadt.
Nagy örömmel nyugtázta, hogy nem nyelte el semmiféle verem, hanem puha ágyában feküdt a rekettyebokor emeleti szobájában. De valami mégsem stimmel: még mindig azt érezte, hogy a lábára tekeredik valami.
Tudniillik ugyanis, este nagyon büdös volt a lába, és testvére, a Kockás kedvesen megkérte őt, hogy kezdjen valamit a helyzettel.
– Csíkos, ha nem mész el a patakba csülköt mosni, nagyon dühös leszek és felborítalak.
– Márpedig én nem fogok elmenni a patakhoz ilyen későn – felelte sértődötten, és lecsücsült a konyha közepére, mire másik bátyja, a Pöttyös átesett rajta, egyenesen bele harmadik bátyja, a Félkövér vacsorájába. Nagy visítozás kezdődött, az egész erdő belezengett (és mindenki tudta, hogy a Malacföldieknél áll a bál). Csak akkor csöndesedtek el, amikor a Mamakoca és a nagy, hatalmas Papakan két-két malacot felemelt a fülénél fogva.
– Tessék szépen zabálni – utasította őket rendre ellentmondást nem tűrő hangon a Papakan. A megszeppent malacok az utolsó morzsáig elfogyasztották a vackort. Aztán a Kockás csöndben újra megjegyezte:
– Akkor is el kell menned lábat mosni, Csíkos.
– Majd kidugom inkább az ablakon, és éjszaka kiszellőzik – felelte az okos ötlettől felbátorodva a Kisdisznó. – Reggelre már nyoma sem lesz.
Azt viszont nem gondolta volna, hogy egy nem tervezett szójáték ilyen rosszul is elsülhet. Ő a szagra gondolt, hogy nyoma sem lesz, nem pedig a patájára; azt viszont valaki oly erővel szorongatta az ablakon túl, hogy majdnem fölvisított. Talán mégis egy kígyó kúszott föl a rekettyebokor falán? Talán tényleg meg kellett volna mosnia a lábát, mert a szag így idecsalogatta az éhes kígyót. Bár jobban belegondolva akkor mégsem lehetett olyan büdös, akkor ugyanis nem jönnének ide kígyók. Különben sincsenek kígyók az erdőben, micsoda butaság ez. Tessék elengedni!
Rúgkapálni kezdett, de az álnok lábszorongató csak nem engedte. Hát kifundált valami újat.
– Fagylalt kapható! – kiáltotta torkaszakadtából. A felajánlás hatásosnak bizonyult. A szorítás megszűnt. No de most a Kisdisznó csoszogást hallott az ajtó felé. Rosszat sejtett, ezért elhatározta, hogy végére jár a ködös ügynek.
Fölhúzta malacos papucsát, és halkan lesietett a lépcsőn. S ahogy kinézett a fal mögül, látta ám, hogy a hűtőszekrény ajtaja nyitva áll! Biztosan a Félkövér hagyta úgy az éjszakai lakmározás után. Vagy a Mamakoca még az este. Odakocogott, hogy becsukja. Ám ahogy belepillantott a hűtőbe, a lélegzete is elakadt.
Valaki elcsente a fagyit!
Éjfél elmúlt, a Félkövér ilyenkorra már túl volt éjszakai körútján, amelyen rendszeresen feléli a család tartalékait. De késő volt ahhoz, hogy még mindig ébren legyen. És mégis...! A Kisdisznó csámcsogást hallott az asztal felől.
– Félkövér... te vagy az? – kérdezte remegő hangon.
A csámcsogás alábbhagyott. Most egy pisszenés sem jött a konyha végéből. Feszült másodpercek. Aztán a csámcsogás váratlanul újrakezdődött. Ejnye!
– A fagylalt romlott! – kiáltotta újra a Kisdisznó, mire a konyha végéből öklendezést hallott. Váratlanul becsapódott a hűtőszekrény ajtaja. A Kisdisznó felugrott, és ijedten röfögni kezdett. Kinyitotta a hűtőajtót, és láss csodát: a fagyi ott volt benne...
Megcsócsálva!
A tolvaj hangjai elvonultak. Csönd lett a rekettyebokorban. Kintről Bagolybácsi távoli huhogása szűrődött be. A Kisdisznó még mindig remegett az izgalomtól, ezért hogy megnyugtassa magát, felfalta a fagylalt maradékát. Csak ezután fedezte föl, hogy most jól elfogyasztotta a bizonyítékot. Pedig milyen finom kis bizonyíték volt!
Legyintett.
– Oda se neki! Majd holnap kiderítem, ki ez a lábszorongató, fagyievő tolvaj.
