Két héttel ezelőtt elkészült első kisfilmem, a The Tragic Story of the Invisible Snowball-Thrower and the Running Boy című rövid műalkotás, amit ezúton is szeretettel ajánlok a HBM olvasóinak. Úgy gondoltam, írok egy-két sort arról a kevéske, de annál hasznosabb tapasztalatról, amit gyűjtöttem a forgatás során, hátha valaki érdekesnek találja.

Akit efféle dolog nem érdekel, egyrészt szégyellje magát, másrészt viszont megengedem neki, hogy miután kötelező jelleggel (!) megnézte a filmet, menjen Isten hírével. Bővebben a tovább után.

Ez volna hát maga a Film. Hadd szögezzem le mindjárt, hogy ez egy egyszerű kis gag. Nem akarom megváltani a világot vele, még csak szárnybontogatásnak sem mondanám: egy poén kísérleti jellegű felvázolása a vászonra, talán inkább így mondanám, mert szofisztikált vagyok.

Ezt a poén-mivoltát nyilván alátámasztja a cím is, ami tulajdonképpen hosszabb, mint maga a film. Meg az is, hogy olyan fontos posztokat tüntettünk ki a stáblistában, mint mondjuk a producer vagy az executive producer. Senki, akinek van egy kis esze, nem fektetne be egy ilyen miniprojektbe -- mivel azonban egy családi síelés alatt forgattunk, édesapám és felesége, akik levezettek bennünket Ausztriába, akik a szállást és mindent fizettek nekünk, végtére is a film producereivé váltak.

Snowball Project #1

No, de hogyan is zajlott mindez?
2015-ben is síeltünk, természetesen: akkor mindjárt az első nap sikerült akkora ködnek kerekednie a pálya fölött, hogy egyetlen métert sem csúsztunk. Inkább egyet a hóban, és persze ami ennél is fontosabb: kipróbáltuk vadonatúj, karácsonyra kapott iPhone-készülékeinket. Annak is is különösképpen a kamera slo-mo üzemmódját próbálgattuk, mi másra, mint a hógolyók repülésének tanulmányozására.

Ebből végül az lett, hogy én, filmkészítői ambíciókkal (is) megáldott művészlélek, sebtiben kieszeltem a Láthatatlan Hógolyódobáló történetét, s egy néhány órás kirándulást (= terepszemlét) követően hazafele menet néhány óra alatt leforgattuk a filmet. Két kamera (= iPhone), egy színész, ennyi a stáb.

Az ötlet nem volt más, mint egy srác, aki magányosan várakozik az ő főellenségére, hogy egy fair párbajban összemérjék erejüket. Ellenfele túl erősnek és hatalmasnak bizonyul, ezért menekül előle: végül összeszedi erejét és bátorságát, hogy szembeszálljon vele. Ebből végül ez lett (a hangsávot levágtam, utómunkában akartam rátenni, de végül ez elmaradt):

Ez egyébként egy még sokkal frappánsabb cím alatt fut: Short Story of the Invisible Snowball-Throwing Man and the Running Idiot.

Erről olyan marha sokat nem is értekeznék, a kép magáért beszél. Már akkor, amikor összevágtam, szívesen újracsináltam volna, itthon azonban nemigen akadt a közelben havas erdő, ahol megcsinálhattam volna.

A Visszatérő

A remake ötlete egy évvel később jött, amikor elkezdtük tervezni az idei, 2016-os családi síelést. Szerettem volna ezúttal időben felkészülni, hát december környékén megírtam a forgatókönyvet, elkészítettem egy hevenyészett storyboardot is, csak hogy fejben még jobban el tudjam képzelni, milyen képekre lesz szükségem -- és aztán ennek megfelelően vágjak neki a forgatásnak is. Nem a helyszínen akartam kitalálni, mit forgatok, milyen képekre van szükségem: ilyen formában sokkal felkészültebben kezdtünk neki.

Még egy szép táblázatot is csináltam a felvétellistának, sorrendbe raktam a jelenetet bonyolultság és tartalom alapján (egy kategória volt a mindenféle panorámafelvétel, egy a futós, amit valamelyest koreografálni kellett, és ide tartoztak az egyéb bonyolult felvételek, mint pl. amit felső gépállásból akartam venni; megint egy a könnyebb, sétálós stb.).

A legnagyobb nehézséget persze az jelentette, hogy fogalmam sem volt, milyen erdei szakasz vár rám az új helyen Ausztriában. Terveztem például egy felvételt, amit felső gépállásból akartam megoldani; az elképzelés az volt, hogy fölmászom egy fára, alatta meg a Futóbolond (így fogom nevezni a főszereplőt) hóangyalkát csinál. Más lehetőségem ugyanis nem nagyon volt. A fák azonban túl magasak voltak (nem is tudom, mire számítottam 1000 méter fölött), így az elképzelés kivitelezhetetlen volt.

Nagy szerencsénkre végül a szálláshelyünk terasza alatt találtunk egy megfelelő placcot (parkolót): és mivel az első éjszaka hatalmas hó esett, később ez tűnt a legjobb megoldásnak. Én a teraszon filmeztem, a Futóbolond két méterrel alattam ugrált a hóban.

Technikai gondok

A legalapvetőbb problémát természetesen a technika okozta. Jó ideig édesapám gépét szerettem volna használni (Nikon Coolpix 600), amivel gyönyörű képeket lehet ugyan készíteni, de mint néhány próbafelvétel után kiderült, kamerázásra teljesen alkalmatlan. Mivel időszűkében (meg persze pénzszűkében is...) álltunk, valami használható DSLR kamerát venni nem volt lehetőség. Kénytelen voltam másodjára is beérni a telefonommal...

Idegeskedés helyett viszont inkább arra használtam az időmet, hogy egy használható kameraapplikációt keressek, ugyanis az okostelefonok kamerái is elég okosak a mindenféle automata beállítással: fehéregyensúllyal, fényerőállítással, élességállítással, mindennel, csak éppen olyan opció nincs rajta, hogy mindezeket NE CSINÁLJA. A tavalyi videóban látszik is (0:30 másodperc után), ahogy kivilágosítja a képet, miután egy sötétebb környezetbe rejtem a kamerát (az ág mögé ereszkedem).

Mindezek mellett szerettem volna fókuszt is húzni, éppen ugyanebben a jelenetben, amikor a láthatatlan hógolyódobáló megközelíti a Futóbolondot (az idei filmben 0:48 másodperc után). A tavalyi verzóban ez éppenséggel összejött, de mivel a kamera automatikusan állítja a fókuszt, négy-öt percbe telt, mire sikerült megértetnem vele, hogy előbb a távolabbi, aztán a közelebbi tárgyat szeretném élességbe helyezni. A Filmic Pro nevű alkalmazás végül segített megoldani az efféle problémákat, és tudtam manuális beállításokkal is filmezni.

Éppen elég fejfájást okozott az is, hogy elsősorban síelni érkeztünk Turracher Höhére, nem pedig filmezni. A principal photography így aztán három napot (délutánt) vett igénybe: a pályáról 3 óra környékén jöttünk be, 4-fél 5 környékén meg már sötétedett februárban, úgyhogy gyorsan kellett dolgoznunk.

Nem is beszélve arról, hogy az utolsó előtti napon eltörtem a vállamat a pályán, és ezzel vége is volt a felvételeknek (haza is jöttünk).

A végleges verzióban többször is látszik a kép színeinek váltakozása: egyszer felhős, egyszer napos időnk volt, egyszer még a hó is szállingózni kezdett. Volt ugyan felvételünk, ahol kevésbé havazott, de a Futóbolond legjobb mozdulatai sajnos mégis havazás közben születtek. Az idő percek alatt változott, mi pedig nem tudtunk lépést tartani vele.

A válltörés miatt pedig aztán néhány extra felvétel ki is maradt. Az 1:03-nál látható első hógolyót például nem én, hanem a stábtagok vették föl; rólam éppen akkor készült röntgen egy szomszéd városban. A becsapódását sem tudtuk így fölvenni, az extrémebb jelenetek teljes egészében kimaradtak (pedig a storyboardban még látni is őket: szerettem volna olyat, ahogy a Futóbolond egy lejtőn csúszik lefelé, egyenesen neki egy fának -- ezt a pályán vettük volna föl valahogy).

Egy csomó tanulság

Az ember persze soha nem tanul akkor, ha minden simán megy. Filmezésben meg hatványozottan is így van ez. Mindennek el kell romlania, hogy rájöjjek, hogyan kell a helyszínen improvizálni -- végtére is nem állt másból a film. Kénytelen voltam alkalmazkodni a helyszínhez, a kellékekhez, az eszközökhöz, a technikához. A vágószobában alkalmazkodnom kellett ahhoz a kevés (bár a tavalyinál jóval több) anyaghoz, amit fölvettünk -- és újra kellett gondolnom a történet dramaturgiáját ahhoz mérten, hogy mennyi jelenetet nem tudtunk leforgatni.

Képtelen voltam kiszínezni a képet, aminek egyszerűen az volt az oka, hogy nem tudom, hogy kell. Napokat töltöttem a hangsáv elkészítésével, ugyanis minden felvételbe beleüvöltöztem a rendezői instrukciókat (merre fusson, mikor repüljenek a hógolyók, meddig fusson stb.), külön hangsávokat meg már nem tudtunk készíteni. Pedig végül is még iPhone-nal is tudtunk volna viszonylag jó minőségű hangot fölvenni -- legalábbis annál mindenképpen jobbat, amit végül a zene alatt hallani.

Apropó, zene: Gyimes Áron barátommal dolgoztam együtt, és a közös munkának nagyon is szép eredményét látni (hallani) a végső verzióban. Az alapvető instrukció abból indult ki, hogy dobokat akartam hallani a futás alatt, az elején a panorámaképeknél és a sétánál pedig valamiféle könnyedebb ambient hangzást. Két hét munka alatt öt különböző verzió készült, ebből az ötödik a végleges, a hallható. Még mindig vannak pillanatok, ahol csiszolhattunk volna, de hiszitek vagy sem, határidőre kellett végeznünk, amit viszont az utolsó percig ki is használtunk.

Áronnak mindenesetre ezúton is nagyon hálás vagyok: a Bloggereknek meg ajánlom figyelembe Soundcloud és YouTube csatornáit, illetve Facebook oldalát.

Ennyit hát a láthatatlan Hógolyódobáló és a Futóbolond tragikus történetéről, köszönöm szépen az olvasást, és remélem, tudtam némi érdekességgel szolgálni ebben a cikkben is.

Utóirat

De már csak annak, aki egészen idáig itt maradt (get a life tho...). A film a felelősségvállalásról szól: futhatunk ugyan a kötelességeink elől, küzdhetünk, harcolhatunk ellenük, megpróbálhatjuk letagadni őket, de úgyis elérnek minket, ha akarjuk, ha nem.

(egy fenét... csak jól tudok madarat festeni.)