Le a vonatról, föl a pótlóbuszra. De sürgősen! Ha ismerősbe botlom, akkor le kell állítanom a Wish You Were Here-t. Akkor mindennek vége. Hajnali nyolc óra van, az egyetlen lehetőségem az életben maradásra a zene.
     Azt már kitapasztaltam, hogy ismerőseim nagy része a három pótlóbusz közül az első kettőre száll fel, az utolsó idősek és általános iskolások olvasztótégelye. Most négy busz parkol az eső áztatta megállóban. A legutolsóra szállok. Minden ülés üres. A bal oldali sorba megyek, ott is egy olyan helyre ülök, ahol a függöny félig eltakar. Kintről nem látják, ahogy bujdosok, én viszont nagyon jól látom, ha valami ismerős az én buszom felé igyekszik. Akkor jól lehunynám a szememet és nekidőlnék az ablaknak. Hétfő van, ilyenkor senki nem bírja a közlekedést egy kis ágyon kívüli extra szunyókálás nélkül. Tessék megérteni!
     Idősek, kisiskolások lepik el az utasteret. Csöndben vannak, hála legyen érte. Shine on You Crazy Diamond. Pont végig tudom hallgatni, míg kiérek az egyetemre.
     Megszólal a gitár. Becsukódnak az ajtók.
     Bejön a dob. Megmozdul a busz.
     El se hiszem!
     Amióta ide járok (egy hónapja), először sikerült a vonaton és a buszon is elkerülnöm a végtelen, céltalan reggeli beszélgetést. 

Hosszú ácsorgás után csak kiengednek a kereszteződésben. Úton vagyunk. A város felé tartó sávban óriási dugó, az egyetem felé sima, zavartalan út. Elhagyjuk az elhagyatott síneket. Bolt, benzinkút, emelkedő. Abban az épületben régen cukrászda volt. Itt egy gumiszerviz. Most már látjuk a dombokat és az erdőt. Kényelmetlenül tartom a függönyt, hogy kilássak... miért is ültem ide.
     Micsoda dal! Micsoda reggel! A nap kibukkan a szürke felhők közül. Délre otthon leszek, ma csak két órám van. Ha minden ilyen simán megy, ez egy jó hét lesz.
     Kereszteződés, egy buszt előre engedünk. Erdős útszakasz, ott egy professzor tekeri a biciklit, küzd az elemekkel. A városból jön. Jó hosszú túra! (Nem kéne nekem is biciklivel járnom? Nem lakom olyan messze. Jót is tenne. — Nagy vízcsepp esik egy fáról az arcom elé az ablakra, szétplaccsan. — Na, majd száraz időben elgondolkozom a biciklizésen. — Visszahúzom a függönyt.)

Mindjárt ott vagyunk. 

Egy kanyar. Aztán a lejtő. Meglátom az egyetem tornyát. Nyáron, amikor fölvettek és először eljöttem ide, megdobbant a szívem a látványtól. Egyetemista vagyok! Felnőtt vagyok, felelős a saját életemért. Körültekintő, megfontolt. Talán már érett is, ha az érettségi után még nem is éreztem.
     Nem, nem, a hallgatótársaim elkerülése nem az éretlenséget mutatja. Befektettem a jövőmbe: jó hangulatú leszek egész héten. Ezzel az ő jövőjükbe is befektettem. Ha jó lesz a hangulatom, nekik is örömet tudok okozni. Nem, nem, nem az éretlen vicceimmel. Hanem az érettségemmel. És a megfontoltságommal.
     Az előttünk lévő három busz (bizonyára céltalanul és végtelenül beszélgető hallgatótársaimmal tele) a megállóba ér. Nyílnak az ajtók. Első számú tömeg. Második számú tömeg. Harmadik számú tömeg. Látom, ahogy a felfüggesztések boldogan felsóhajtanak. Hallom, ahogy a nem egyetemisták hálaimát mormolnak a megüresedett helyekért.
     És akkor odaérünk mi is. Nem férünk be a megállóba.
     Hát, akkor majd bekanyarodunk az egyetem parkolójába, ilyen gyakran előfordul. Mondtam, hogy jól döntöttem! Megfontolt vagyok.
     Megállunk a piros lámpánál a belső sávban. Ez gyanús. Kreszvizsgám ugyan még nincs... de szerintem csak a kanyarodósávból lehet befordulni a parkolóba. Nem?

De igen.

Nem is kanyarodunk be...
     Robogunk föl a dombra. Az egyetem főépületét eltakarják a fák. Feltérképezetlen területen vagyok. Nesze neked, nyugodt reggel. Még a zenét is kiveszem a fülemből. Olyan riadt fejjel nézek körbe, hogy ki is nevetném magamat, de senki más nem nevet, senki nincs meglepődve: ők tudják, hova megy a busz. Hova hát?!
     Elnézést, uram, nem fordulna vissza? Nem, éppenséggel nem jeleztem, de eddig mindig, minden busz megállt az egyetemen, gondoltam, most is meg fog... — Ugyan, ezt a beszélgetést nem folytathatom le valójában. Leröhögnek a buszról. Riadtan, az életemért rimánkodva visszasüllyedek az ülésre... csak megállunk majd valahol.
     Meg. Olyan húsz perc múlva.
     Köhögő buszunk fölkaptat egy hegyre, dübög-zörög a macskakövön, nehezen lavírozunk néhány munkagép és betongyűrű között, és elérünk egy név nélküli, lehasznált vasútállomás mellé. Még a sínek is föl vannak szedve.
     Hol vagyok?!
     Leszállok, mert mindenki leszáll. A busz legurul a hegyről. Egyedül maradok a megállóban, a többiek szétszélednek.
     Elmorzsolok egy könnycseppet. Sehol egy utcatábla, sehol egy élő ember. Semmi. De hát ha megállt itt egy busz, talán visszafelé is meg fog... vagy le kellene mennem a hegy aljába, ahol az út egyenesen visz vissza az egyetemre? De hát ez nagyon hosszú út. És fél nyolc van, kezdődik az óra.
     Atyaég, mi lesz velem?!

Hát csak nem mehettem át a határon! Bár erre semmiféle bizonyíték nincs, hiszen sehol egy felirat. Elképzelhető, hogy Északkelet-Szlovákia-alsón járok. De ezt csak észrevettem volna. Meg hát pont most nincs nálam a pénztárcám és az irataim, csak egy retúr vonatjegy. Ej, nehéz ügy...
     Mellém ül egy úr.
     Halleluja! Meg vagyok mentve.
     – Kérem, jóuram, segítsen: itt kell várakoznom, ha vissza akarok jutni az egyetemre?
     – Én bocsánat – mondja (sic! – rögtön gyanús) –, nem beszélem jól a magyart.
     Hm.
     Ezek szerint mégis országot váltottam.
     Most már föl sem kapom a vizet, igazából számíthattam volna erre a reakcióra.
     – Sorry – rebegem valami megmagyarázhatatlan okból (bár hát mégis csak angol szakos vagyok).
     – Nem beszélem jól a magyart – ismétli mosolyogva.
     No, jól van akkor.
     Tisztes távolságba húzódom, és töröm a fejemet, mint Micimackó. Gondolj, gondolj!

 Felfoghatatlan idő múlva odalép hozzám egy lány. (Na, így már mindjárt jobb.)
     – Szia, fel tudnál váltani egy ötezrest?
     Hohó!
     A zsebemben csak egy retúr vonatjegy van. Egy vörös pillanat múlva csalódottan csóválom a fejemet. De gyorsan észbe kapok, mielőtt hátat fordítana.
     – És... te meg tudnád mondani, hol vagyok?
     Nevet. Nevet! Gyönyörű hang.
     Bárcsak ilyen gyönyörűen is beszélne.
     Egyetlen esélyem a menekülésre — erre összezárt szájjal motyog valamit, és odalép a következő várakozóhoz, akinél láthatóan több sikerrel jár a bankjegy fölváltásával. Vajon bosszút állt rajtam, amiért nem vagyok pénzváltó? Vagy a helyiek így törik a magyart mint idegen nyelvet...?

Aztán hirtelen befut egy busz. A szívem nagyot dobban — nagyobbat, mint amikor először megláttam az egyetemet. Nyílik az ajtó.
     – Uram, uram! – kiáltom a buszvezető hölgynek. Újabb vörös pillanatok. Észrevétlenül átfogalmazom a megszólítást jó reggeltté. – Ez a busz visszavisz az egyetemre?
     Vissza.
     Örömtánc! Ujjongás! Most már az sem zavarna, ha egy ismerős mellém ülne. Vagy állna. Mert hely, az most nincs. De nem is kell sokáig ácsorognom... nem telik el öt perc, és meglátom az egyetemet.

HOGYAN?!
     Hogyan lehetséges ez? Dimenziót váltottam? Megtörtem a tér-idő kontinuumot? Álmodtam? Elmerengtem
     Most már nem is érdekel. Tulajdonképpen jól szórakoztam. (És a húsz perc alatt, amit a senkiföldjén töltöttem, jó sokan kedvelték a néhány soros, kétségbeesett beszámolómat.)
     Elhatároztam, hogy dimenziót váltottam. Ez kevésbé kellemetlen, mint hogy az ember elfelejt jelezni és a tudta nélkül átmegy a határon.

Kilenc óra múlt. Bő fél órát kések. Ez még belefér. A tanár vicces figura, Angliából jött, biztosan értékelni fogja a tréfát. Magamban ízlelgetem a csattanót. Elmondom magamban az egész sztorit újra meg újra. Így fogok belépni: bocsánat, de dimenziót váltottam. Gyakorlom az elégedett arcot, amit akkor vágok, ha mindenki nevet és elismerően néz. Egyre jobb lesz ez a hét...!
     Ám ahogy kinyitom az ajtót, a köszönésig sem jutok el. A tanár rám vigyorog, és a helyemre küld:
     – Good morning, have a seat!