Levágom ezt a kanyart, most mi baj lehet belőle? – gondoltam, s reméltem még akkor is, amikor egy észrevétlenül megbúvó, álnok jégbucka a levegőbe röpített. A léceim összegabalyodtak, a botok valahol szerteszét, én meg szárnyaltam, mint egy jó erővel eldobott hógolyó: mint amivel reggel hajigáltunk célba a hütte falára –– s a hasonlóság annál is nagyobb volt, mert attól féltem, engem is ugyanúgy fog porrá zúzni a becsapódás.

Két nappal ezelőtt is estem egyet. Jó meleg volt, a pályán foltokban megolvadt a hó, felhordták, összetapadt, máshol még jeges volt, azt kevésbé használták, odafagyott. A lécem megakadt az egyik tapadós részen, a másik rohant tovább a jégen. Elvesztettem az egyensúlyomat, gyorsan át a másik lábra! Erre azt meg úgy megdobja egy idióta felelőtlen snowboardos mögött hátramaradt bucka, hogy rakétasebességgel a levegőbe emelkedem. A felvonó tövében 56-58 ember szórakozik a látványon önfeledten, ahogy én, a száguldozó kölyök a piros kockás kabátban nagyobbat esik, mint a hó.

Akkor széttörtem a síszemüvegemet, vehettem egy újat a pálya aljában, egy átlagos közép-európai család félhavi fizetéséért cserébe.

Így hát, amikor két nappal később kitaláltam, hogy levágom a kanyart, most mi baj lehet belőle?, és az az álnok jégbucka fellőtt a levegőbe, s én megint a fejemmel előrefelé igyekeztem visszajutni a földre, képzelhetitek, hogy az első gondolatom nem a testi épségem, hanem a szemüveg felé irányult.

A papa biztos nagyon dühös lesz, ha megint pénzt kérek szemüvegre. Igen, ez volt az első gondolatom, ahogy leérkeztem. No, legfeljebb kihagyok négy-öt főétkezést, úgy talán beleegyezik.

De nézzenek oda! Nem tört el.

Ekkor fedeztem föl, hogy nem is a szemüvegemmel, leginkább a számmal cuppantam rá Turracher Höhe déli hegygerincére. Vérízt éreztem a számban. Csak ezt ne! – rimánkodtam megint. Tudniillik, harmadikos koromban letörtem az egyik metszőfogamból egy jó falatot, azóta négy vagy öt ízben pótolták vissza. Nem akarok megint visszamenni, olyan hosszadalmasan kell nyitva tartanom a számat a fogorvosnál!

De nézzenek oda! Nem tört le.

Ez már jó hír, No, akkor tápászkodjunk föl, megint mindenki engem néz.

–– Ejnye. Mi ilyen nehéz abban, hogy fölnyomjam magam...?

Sosem törtem még el a vállamat. Aznap eltörtem. Olyan hangzatos volt, öregem...! Mit csináltál? –– Á, síeltem, és eltörtem a vállamat.

Egyszer eltörtem a kezemet, teniszezni jártam, késésben voltam, futottam, beleléptem egy kátyúba, ráestem a bal kezemre. Azért voltak aznap olyan gyengék a fonákjaim.

Csak hát az a bal kezem volt, tudtam én írni az iskolában; és két mosolygós fejet sem rajzoltak még rá az osztálytársaim, már le is került rólam a gipsz.

De ez! Váll! Öregem, hát ezt műteni operálni kell, hetekig föl lesz kötve, aztán hónapokon át járhatsz gyógytornára. Hát nem sokkal jobb, mint egy béna kéztörés, kisujjtörés, vagy efféle?

De.

Mondjuk egészen pontosan nem is a vállam volt, hanem a felkarcsontom, de a szórakoztató narratíva szempontjából ez most igazából lényegtelen. Ha azt mondom, abból mindenki csak a kar szót érti, a kartörés nem olyan menő, szóval ez váll, hagyjatok.

Robogtunk szépen a kórházba: röntgen, törött, műteni kéne. Itt fekszem be, vagy hazamegyünk inkább? Hazamegyünk. Mentünk haza. A barátaim sajnáltak is, de legfőképpen röhögtek. Nekem meg dagadt a mellem, legalábbis a bal, mert a jobb nagyon fájt a vállammal (!) együtt.

Valószínűleg operálni kell, ismételgettem nekik, és ízlelgettem a szót magamban is. Altatással, mindennel. Jól hangzik, öregem! Nagyon régen altattak, nagyon kicsi voltam. akkor még senki barátom nem is értette, mi az, főleg én nem; most aztán mindenki sajnálni fog és a kedvemben akar járni. A barátaim biztos eljönnek majd, meglátogatnak, föltartják a barátságos táblát, hogy DIE HOMO, mert erre valók a barátok.

Mi lenne, ha nem ébrednék föl az altatásból? – kérdeztem magamtól hirtelen, és rögtön el is csöndesedtem, miközben Budapest felé vágtáztunk az autópályán. Jól összecsavaroznak, emberi hús a fém vázon, rutinműtét, nincs ebben semmi kockázatos. Aztán órákkal később közlik a családommal: komplikáció lépett föl, nem ébredt föl az altatásból. Vagy valami ilyesmi. Jobblétre szenderült...

Mi lenne a reakciójuk? És mi lenne a barátaim reakciója?

Az előbb még beszélgettünk, röhögtünk, együtt, rajtam. Egyszerre fölhívják őket a szüleim. Elterjed a hír, lassan minden ismerősöm megtudja. Vajon megsiratnak? Vajon fölteszik maguknak a kérdést: mit mondtam, és mit kellett volna mondanom neki utoljára? Mert ez most már nem vicc, ez a halálos valóság. Miről fogok emlékezni rá? És ő vajon miről emlékszik meg rólam a túlvilágon?

És mit kellett volna mondanom nekem? Mi az, amivel hátrahagyom őket: barátaimat, az élőket? Mi az, amiért emlékezni fognak rám –– ha egyáltalán emlékeznek majd?

Sokan odajönnek majd a síromhoz, sírnak majd, imádkoznak, és csöndben megszólítanak még egyszer, utoljára? Aztán soha többé, mert túl fájdalmas erre gondolni? Vagy azért, mert örökre elfelejtenek?

Némán üldögéltem a kocsiban, számoltam a kilométerköveket. Elhatároztam, hogy nem akarok operációt. Elhatároztam, hogy többet nem vágom le a beláthatatlan kanyarokat a sípályán. Elhatároztam, hogy soha többet nem hagyom otthon a sisakomat.

Azóta minden este köszönetet mondok, amiért csak a hülye kis vállamat törtem el.