Kezet fogtunk.

– Imrém, öröm újra látni!

– Ebben biztos vagyok. Gyere, gyere beljebb! Teát? Kávét?

– Köszönöm, ebédről jövök, ittam egy kávét.

– Na, ugyan! Egy kávét.

– Köszönöm, de tényleg nem kérek.

– Vettem egy ilyen jópofa kis főzőgépet. A szomszéd Irma ajánlotta, neki van ilyenje. Gondoltam, kipróbálom, és te, ez olyan szuper kávét csinál, gyere, csak egy korty feketét!

Esélytelen...

– Rendben, de csak egy kortyot.

– Vettem a Frei kávézóban egy csomag jamaikai kávét. Egészen kellemes íze van, le is főzök egy adagot, aztán ihatsz, amennyit kérsz. Látod, itt megnyomod ezt a gombot, elkezdi... no, a fenébe is már.

– Nem azt kellene megnyomni? Az van odaírva, hogy start.

– Igen, de nem, mert előbb... no, a mindenségit már!

– Igen, igen, ismerem ezt a gépet, én is láttam a Media Martkban. Egy ilyen szaküzletben, ahol...

– Tudom, mi az a Media Markt, de a csudába is már!

– Csak azt mondom, hogy a start gomb...

– Ja, igen, na nézd, csak ennyi, hogy megnyomod a start gombot, és gyakorlatilag kész is. Hány cukrot kérsz?

– Nem kérek, köszönöm.

– Nem kérsz. Jó. Na, ülj csak le.

Nincs időm leülni, és kedvem sincs.

– Jobb, ha nem ülök le, Imre, mert akkor itt is felejtem magam.

– Miért, sietsz valahova? Csak kérdezem, nem akarlak feltartóztatni.

– Csak megígértem a fiúknak, hogy lemegyünk a strandra. Most már ingyenes, és még elég jó meleg van. Csak félek attól a viharfelhőtől, ott.

– Láttam azt a viharfelhőt már reggel! Nem jön az közelebb. Parancsolj, a kávé. Ugye, milyen hamar megcsinálta? No, kóstold meg, milyen ez a jamaikai.

Irdatlan.

– Hm, egészen különleges!

– Mondom! Na, gyere akkor, húzom az idődet a másik szobában. Megmutatom a képeket. Aztán választasz egyet.

– De Imre, igazán nem szükséges. Nagyon kíváncsi vagyok a képeidre, de tudod, hogy nem ezért...

– Tudom, hogy nem ezért, persze, hogy tudom, az ember nem menti meg a másik életét csak azért, hogy egy festményt kérjen cserébe. De hát mégis, én ragaszkodom hozzá. Gyere, gyere. Úgysem láttad még ezeket. Meg egyiket sem.

– Hát, a lépcsőházban van néhány, apámék oda függesztették ki, amit nekik adtál. Azokat nagyon szeretem.

– Ó, igen, igen. Melyikek is azok?

– Vannak a balatoni halászok, ott van nagyapám arcképe, még az a meztelen nő.

– Ja, azokat én is szeretem. Nagyapád is kapott annak idején egy meztelen nőt. Hahahaha!

No, lépjünk tovább ezen gyorsan.

Belépek a képek közé, elmerengek.

– Nagyon szépek. Szeretem az ilyen színpompás képeket.

– Tudod, én úgy érzem, a festőművész jelleme a színhasználattal érvényesül. Mindig is így gondoltam. Te, ez a kávé valami isteni. Már az illata is! Látod, az illat is olyan, mint a színek. Nem csak azon múlik az egész. Csak színekkel nem lehet festeni, kell neki forma is. Téma. Tárgy. Vagy hogyan mondjam.

– Igen, igen, értem, igazad is van.

– Szóval nem elég csak a szín, kell a központi tárgy is. Nem elég csak az illata a kávénak, az íze, a hőmérséklete, meg minden, azok is fontosak. De az illatával találkozol először. Ha az nem jó, ha büdös, ha túl fekete, érted, az illatra gondolom, hogy fekete, képletesen, szóval ha ilyen, akkor maga az összkép is elromlik. Érted?

– Értem, értem. Hm. Micsoda jó hasonlat!

– Akkor már hiába jó a kávé maga, ha az illata nem jó. És fordítva. Én így látom.

Hümmögök, mosolygok, ne ragozd tovább.

– Hm.

– Gyere, ezt nézd meg. Meg azokat, ott, mindjárt odamegyünk. Ismerős?

– Nahát! A cseresznyefa!

– A cseresznyefa bizony! Vagyis ami maradt belőle, miután kivágták apádék.

– Nahát, tudtam, hogy ismerős valahonnan! De sajnáltam, hogy kivágták azt a fát. A fiúk állandóan azon csüngtek, amikor kisebbek voltak. Az idősebbik, az Andris ült pont itt, ahol kettéválik. Űrhajósat játszottak folyton. Nagyon sajnáltam, hogy kivágták.

– Én nem. Hahaha! Olyan érdekes formája van. Mint egy kehely, talán. Legelőször ez fogott meg. Mint egy kehely.

– Ezért olyan kitűnően színes mindegyiken?

– Igen, igen. Ahogy csillog, ahogy benne van valami ital, bor, valami, ami fontos. Ami kitölti az életet. Hát ugye folyadék, víz, bor nélkül az ember csak nem élhet. Az maga az élet. És minden élet különbözik. Mindenki egyéni, mindenki egy másik szín, amivel kitűnik a többi közül. Érted, ugye?

– Elvont kissé, haha, de hát persze, hogy értem.

– Nem elvont, István! Nem gondolom, hogy elvont lenne. De hát persze, kell egy másfajta gondolkodás ahhoz, hogy az ember ihletet merítsen egy kivágott fatörzsből. Talán elsőre nem jön át a gondolat. De ezt szeretem a festészetben. Talán nincs is meg más művészetekben. Ha okosan játszol a színekkel, egy ilyen egyszerű ecsetvonás is adhat ilyen gondolatokat, amin aztán egész nap el lehet merengeni. Elég megnézni egy képet, nem kell egy egész tárlatot, és máris van min gondolkozni. Érted?

Bólogatok.

Arrébb megyek.

– Itt is itt a fa. És megint mennyi madár! Érdekesen ábrázolod a madarakat, szeretem, amikor csak sejteni lehet őket. Itt is, a háttérben. Meg azon a képen... meg azon, azon... fú, ez baromi jó.

– Igen, hát a madár mindenütt ott van, ha megnézed. Nem én lennék! Haha!

Felbátorodom.

– És miért pont madár? Szabadságérzet? Elvágyódás? Mi, mi fog meg bennük annyira? A lélek szabadsága?

Rám néz.

Vigyorog.

– Egy fenét, István. Csak jól tudok madarat festeni.