Van egy vekker a kis éjjeliszekrényemen. Azelőtt sosem volt vekkerem. Most van. Van rajta ébresztő is. Pontban 12 óra 2 percre van állítva. Kikapcsoltam, hogy ne berregjen, mert az szörnyű; hanem még így is kattan egyet, egy halkat, amikor a nagy- és kismutató eléri.

Így tudom délben, hogy éhes vagyok.

Így tudom éjfélkor, hogy már holnap van.

Így tudom éjfélkor, hogy ma már csak egy napom van tanulni a záróvizsgára.

Fájdalmasat sóhajtok lapozás közben. Nyolcadik tétel. Még van öt, amiket már elolvastam, de elmondani még nem tudom. Hogy fogok kijönni ebből az egészből...? A fejem zsong, egész este angolul gondolkoztam, beszéltem, suttogtam, hogy föl ne ébresszem a házat, míg a tükörképemnek felelek. Már a saját képemet is unom. Mindent unok. Angolt, magyart, tételt, nyelvtant, irodalmat, fuj, hagyjatok, aludni szeretnék...

Ránézek a vekkerre... újabb öt perc szaladt el.

Oké. Gyerünk.

Különbségek brit és amerikai angol között. Nyelvtan. Kiejtés. Szókészlet. Úristen, ez az egész egy felsorolás. De most komolyan, ezt hogy mondhatnám el? Más ez. Más az. Más amaz. És még ez is. A továbbiakban pedig beszéljünk arról, mi más még. Ez. Meg az. Meg amaz.

Jó, ezt megtanulom inkább holnap, úgy jobb lesz. Fordítok a lapon, jöjjön a következő tétel inkább.

Aztán közbeszól a kis lelkiismeret.

Azért lehet, hogy ha most átnézem, holnap ennyivel is könnyebb dolgom lesz. Ha már úgysem alszom, hát nem oszt, s nem szoroz. Igazad van, lelkiismeret. Köszönöm, hogy odafigyelsz rám.

Különböző írásmód. Amerikai típus: -ize. Brit típus: -ise. Analyze - analyse, realize - realise, organize - organise... Nahát, milyen érdekes! Most találkozom ezzel életemben először!

Sóhajtok.

További különbségek. Végződés: a brit angolban -re, az amerikaiban -er. Theatre - theater. Spectre - Specter. Mint az új 007-es film. Tényleg, az milyen éktelenül rossz, mármint a magyar szinkron, hát azok szabályosan azt mondják, "szpektre". Érted? "Szpektre". TRE. Nagyon tré. Hahahaha! Jaj, te jó ég, már megint vicceken gondolkozom.

Ezalatt újabb öt perc telt el.

Mondjuk ez hasznos, hogy eszembe jutott. Előkotrok egy másik papírhegyet. Szakdolgozat-védés. Kérdések. Igen, igen. A Tanár úr azt kérdezte, miért írtam azt, hogy a prism szót prizmö-nek ejtik néhányan. Hát nézze meg! Itt a bizonyíték! A hülyék azt mondják, SZPEKTRE. Ötös, köszönöm.

Leírom a gondolatot, átolvasom a védést, elsuttogom a tükörnek, elégedett vagyok a válasszal.

Tovább!

Hol tartottunk? Végződések. Brit, amerikai. -re. -er. Jaj, mennyi példa. Egy egész táblázat. Át se látom. Tessék, itt van az egyik helyen liter, a másikon litre. Itt van az egyiknél meter... fölkapom a fejemet: a másiknál akkor mile!

Hahaha!

De még a mile-t is -re-vel írják!

Hahahahahahaha!

Csorog a könnyem. Nem biztos, hogy a vicc miatt.

Feljegyzem a tréfát, hátha ezt húzom. Akkor aztán jól elmondom, és mindenki nevetni fog, ötös, köszönöm, menjen ki és írjon vicceket, látjuk, ahhoz maga nagyon ért. Dagadok a büszkeségtől. Ez jó lesz. Nem kell mindig rágörcsölni a felelésre, még egyetemi záróvizsgára sem. Lehet viccelődni. Remélem.

Sóhajtok...

A táblázat hosszú. A tétel három oldalas. Nem én dolgoztam ki, valaki más. Semmi értelme. Összefüggéstelen. Az egész tétel az. Semmi struktúra, megragadható pont, semmi, amire emlékezhetnék. De nincs idő utánaolvasgatni. Vagy magamnak kidolgozni. Elhúztam a saját időmet, nézzenek oda, a vekker már fél egynél jár, én meg három sort haladtam. Sóhajtozom, lapozgatok, elegem van már az egészből. Talán jobban tenném, ha lefeküdnék. Még van egy egész napom. Régen annyi idő alatt tanultam meg húsz tételt. Mit régen! Fél éve sincs.

Lapozok. Sóhajtok. Most már arról beszél, hogy a szavak jelentése különböző. Mi?! Hogy kerültünk ide?

Három oldalt haladtam anélkül, hogy egyetlen szót is érdemben elolvastam volna.

Kész. Elég. Nem bírom tovább. Miért várják el ezt tőlünk? Miért ezt várják el tőlünk? Miért nem lehet feleennyi tétel? Úgy talán volna némi esély, hogy valami meg is marad a fejünkben. Legalább egy kevés. Ezt megtanuljuk a felelés napjára, másnap azt se tudjuk, mit húztunk. S miért ne lehetne inkább egyet jó előre kiválasztani a húszból? Miért ne lehetne egyet kiválasztani, azt elmondani, nem tíz, hanem akkor már húsz percben, előadni, számot adni a tudásunkról, a kutatásunkról, valami átfogót, nem slendrián munkát dadogva, hanem valami nagyszerűt, mint amilyen a szakdolgozat, csak ez most egy kicsit más.

Vagy lehet felőlem akármi. De ez a rendszer hibás. Az érettségi is. A témazárók is. A zárthelyiek is. Minden vizsga, minden teszt, minden igazságtalan, nem leszek tőle okosabb, se bölcsebb, csak stresszben élek, nem eszem, utólag meg úgyis csak iszom, tök mindegy, milyen lett... úgy meg még arra se fogok emlékezni, ami egyébként megmaradna.

Szánalmas az egész. Én mondom, szánalmas.

Egy óra van. Még mindig a második oldalon járok a négyből.

Ezt nem lehet bírni.

Ments meg Uram, kérlek! Te vezesd a kezem, amikor húzok! Tudom, hogy ha rád bízom magam, nem fogom kihúzni ezt a tételt. Csak ezt az egyet kérem tőled. Semmi mást. Soha nem kértem semmit annyira, mint most. Ha ezt megkaphatom, ígérem, fogadom, soha többet nem leszek ilyen link alak. Időben elkezdek tanulni. Figyelni fogok az órákon. Még akkor is, ha már nincs több az egyetemen. De figyelni fogok. És elmegyek templomba is jövő utáni vasárnap, a mostani kettő nem jó mondjuk, de majd akkor elmegyek. Csak ezt az egyetlen egyet kérem! Könyörgöm!

Negyed kettő.

Nem bírom. Mára feladom. Alszom.

Az ágyban forgolódva azon gondolkozom, hova lett az a sok időm, amit tanulásra akartam fordítani.