(első rész)

És akkor, a Kisdisznó útra kelt, hogy kiderítse, ki a lábszorongató, fagyievő tolvaj. Nagy hévvel kikocogott az udvarra, és szétnézett. Legelőször Lajoskukacon akadt meg a szeme.

– Ide figyelj, te Lajoskukac – szólította meg békésen. – Láttad te, ki járt erre az éjszaka?

– Nem én – felelte a Lajoskukac. – Én a föld alatt voltam. De azt hallottam, hogy valaki végigtrappolt az emeleten, csak úgy zengett az egész föld alatt.

A Kisdisznó eltöprengett.

– Ezek szerint lába van az illetőnek – állapította meg igen leleményesen. – És ez azt jelenti, hogy nyomot is hagyott a földön. Itt, ni! Odanézz, Lajoskukac! Nyomok.

A Lajoskukacot nem érdekelte különösebben a nyom, ezért inkább beleásta magát a földbe, és eltűnt a Kisdisznó szeme elől. De őt már nem is érdekelte. Csak a nyomok érdekelték. Körbeszaglászott, közben kurta farkincáját vadul csóválta.

– Párosujjú patás nyomok – jelentette ki némi vizsgálódás után. – A lábszorongató, fagyievő tolvajnak patája van. Ez leszűkíti a kört malacokra és tehenekre. Így már sokkal könnyebb lesz megtalálni!

Minél magasabb a kerítés, annál jobb a szomszédi viszony.

Csak azért mégis jobb lenne, ha ez a kerítés hangszigetelő is lenne, és az egész házukat körbevenné, mint valami burok.

A szomszéd hónapok óta csinál valamit. Nyugdíjas építészmérnök, van egy csomó pénze és ideje, meg aztán kreativitása is: újítsuk föl a házat! Na, de ehhez először is ki kell vágni ezt a fenyőfát, ez most már nem ér rá. Hívjunk néhány favágót a tavaszi szünet előtti zárthelyi-időszakban, a láncfűrésszel majd jól elbíbelődnek (külön megkérem, hogy a kettő közül lehetőleg a hangosabbat hozzák). A súlyos tönköket nyugodtan rádobálhatják a teraszra, mert egyrészt jó hangosan döng, másrészt úgyis hamarosan kijavítom. Persze, maradjanak csak két hétig is akár, magas az a fa, meg hát tulajdonképpen van ott még egy, azt is kivághatnák, ha már. Igen, igen, mehet az is a fateraszra.

És akkor a Kisdisznó fölkerekedett, hogy kiránduljon egy nagyot az erdőben. Álmában. Merthogy ő nem szokott csak úgy kirándulni, csakis akkor, ha valami célja van. Például hogy beszélgessen egyet a Pontybácsival. Vagy hogy átkísérje a szép Cucinkát a félelmetesebb ösvényeken. Netán iskolába menjen. Most meg csak úgy bekocogott a párosujjú patáival, puszta kedvtelésből! Rögtön tudta, hogy itt valami bűzlik: rögtön tudta, hogy ez csak álom lehet.

Hanem véletlenül félelmetesebb álmot sikerült látnia, mint azt tervezte. A rémálmok általában annyira félnek a Kisdisznótól, hogy ők álmodnak róla, de ez most minden kétséget kizáróan egy tétova rémálom volt, aki még nem tudta, mi is a rendszer ebben az erdőben. A Kisdisznó ezért azt álmodta, hogy belepottyan egy mély verembe. Ott szaladgált és röfögött egy darabig, kereste a kiutat, amikor valami szorosan rátekeredett a lábára. Egy kígyó, a teremburáját!

Le a vonatról, föl a pótlóbuszra. De sürgősen! Ha ismerősbe botlom, akkor le kell állítanom a Wish You Were Here-t. Akkor mindennek vége. Hajnali nyolc óra van, az egyetlen lehetőségem az életben maradásra a zene.
     Azt már kitapasztaltam, hogy ismerőseim nagy része a három pótlóbusz közül az első kettőre száll fel, az utolsó idősek és általános iskolások olvasztótégelye. Most négy busz parkol az eső áztatta megállóban. A legutolsóra szállok. Minden ülés üres. A bal oldali sorba megyek, ott is egy olyan helyre ülök, ahol a függöny félig eltakar. Kintről nem látják, ahogy bujdosok, én viszont nagyon jól látom, ha valami ismerős az én buszom felé igyekszik. Akkor jól lehunynám a szememet és nekidőlnék az ablaknak. Hétfő van, ilyenkor senki nem bírja a közlekedést egy kis ágyon kívüli extra szunyókálás nélkül. Tessék megérteni!
     Idősek, kisiskolások lepik el az utasteret. Csöndben vannak, hála legyen érte. Shine on You Crazy Diamond. Pont végig tudom hallgatni, míg kiérek az egyetemre.
     Megszólal a gitár. Becsukódnak az ajtók.
     Bejön a dob. Megmozdul a busz.
     El se hiszem!
     Amióta ide járok (egy hónapja), először sikerült a vonaton és a buszon is elkerülnöm a végtelen, céltalan reggeli beszélgetést. 

Erzsébet királynő gyémántjubileuma abban az évben volt, amikor érettségiztem. Mondanám, hogy véletlen egybeesés, de hát kérem.
Nem az.
Az emelt angolra készülődve az éppen Londonból hazarepülő édesapám letett elém néhány ott vásárolt újságot, hogy legyen miből tanulnom - illetve hogy tisztában legyek az aktuális eseményekről, amelyek könnyen bekerülhetnek az érettségi feladatok közé. Örültem! A tanárom is figyelmeztetett erre a lehetőségre. Ha angol, akkor királynő. Biztosan lesz róla szó.
A szóbeli témája végül egyébként az volt, jó lenne-e, ha koedukáció helyett fiúk és lányok újra külön osztályokba járnának, illetve beható véleményemet kérték a divatról.
A Time magazin mindenesetre Erzsébet királynő szigorú portréját tette címlapra, belül szó volt még a Közel-Keletről is, meg a görög válságról, de ez most nem annyira fontos. A királynő portréja után a legelső reklámoldalra Tiger Woods-t tették, amint sokat mondóan bámul az olvasóra egy elegáns Rolex felirat fölött (bár óra nincs a csuklóján.)

Verhetetlen páros.
Merthogy a királynő valósággal örök életű, Tiger Woods pedig olyan pontosan üt, mint senki más.

Akkor most ez itt egy blog.
Szerűség.
Megint.
Igazából magam sem tudom pontosan, ezúttal mit akarok írni. Legutóbb egy zenei témájú blogot vezettem, a Road Music Hungaryt, amit néhány tucat ember szívesen olvasgatott időről-időre. Legalábbis azt hiszem. Ez egy jól körbejárható koncepció volt - bár kezdetben még akkor sem tudtam, milyen csapáson indulhatnék el.

A zenéről most leginkább egy másik szenvedélyemre, az írásra térnék át - ezúttal csak ezt tudom. Néhány szó arról, mi inspirál... néhány novella... egy-két gondolat a regényírásról... vagy effélék? Egyelőre nem tudom. Jön az majd magától.

Az írás egyébként is ilyen. Nem lehet erőltetni: jön az ihlet magától is. Ha nem jön, akkor van gond.

Reméljük, ezúttal jönni fog!