És akkor, a Kisdisznó útra kelt, hogy kiderítse, ki a lábszorongató, fagyievő tolvaj. Nagy hévvel kikocogott az udvarra, és szétnézett. Legelőször Lajoskukacon akadt meg a szeme.
– Ide figyelj, te Lajoskukac – szólította meg békésen. – Láttad te, ki járt erre az éjszaka?
– Nem én – felelte a Lajoskukac. – Én a föld alatt voltam. De azt hallottam, hogy valaki végigtrappolt az emeleten, csak úgy zengett az egész föld alatt.
A Kisdisznó eltöprengett.
– Ezek szerint lába van az illetőnek – állapította meg igen leleményesen. – És ez azt jelenti, hogy nyomot is hagyott a földön. Itt, ni! Odanézz, Lajoskukac! Nyomok.
A Lajoskukacot nem érdekelte különösebben a nyom, ezért inkább beleásta magát a földbe, és eltűnt a Kisdisznó szeme elől. De őt már nem is érdekelte. Csak a nyomok érdekelték. Körbeszaglászott, közben kurta farkincáját vadul csóválta.
– Párosujjú patás nyomok – jelentette ki némi vizsgálódás után. – A lábszorongató, fagyievő tolvajnak patája van. Ez leszűkíti a kört malacokra és tehenekre. Így már sokkal könnyebb lesz megtalálni!
Elhatározta, hogy csapdát állít. Elnyargalt a vegyeskereskedésbe, és vásárolt három előre becsomagolt fagylaltot. Hazafelé felbontotta az egyiket, és vígan nyalogatta. Közben ezt kiáltozta:
– Milyen finom ez a fagylalt! Nagyon szeretem. A fagylalt a kedvenc ennivalóm a makkpörkölt és a puliszka után! Még szerencse, hogy sokat vettem, így holnapra is marad!
Az erdő is beleremegett a hangjába. Egy csapat dámszarvas riadtan menekült szomszédos földekre, a távolban Farkasbácsi felvonított és elsírta magát, Harkálybácsi meg nekirepült egy fának. De a legfontosabb az, hogy a lábszorongató, fagyievő tolvaj bizonyára meghallotta az üzenetet: újra lesz fagylalt a rekettyebokorban.
Útközben szembejött vele testvérkéje, a Kockás, és új barátja, a Szabó Laci malac, aki nemrég költözött az erdőbe anyukájával, és még csak most kezdett iskolába járni. Kedvesen köszöntötték a Kisdisznót.
– Mit csinálsz itt, Csíkos? – kérdezte a Kockás. – Miért nem vagy otthon és írsz leckét?
– Mert óvodába járok – felelte a Kisdisznó. – Nekem nincs leckém.
– És mi az ott a kezedben?
– Fagylalt! – rikkantotta vidáman a Kisdisznó. Hangjára a távolban megrepedt egy hegység. Szabó Laci malac izgatottan nézett bele a műanyagtálba.
– Én nagyon szeretem a fagylaltot – közölte. – Kaphatok?
– Sajnos nem kaphatsz, mert ezt csalinak használom, hogy elfogjam a lábszorongató, fagyievő tolvajt. Ha elfogom, majd te is kaphatsz a győzelmi fagyiból.
Szabó Laci malac és Kockás egyáltalán nem értették ezt a választ, hát vállat vontak és odébb álltak. A Kisdisznó meg büszkén kocogott haza –– leckét írni.
Amikor beesteledett, fogta a takaróját, és kiült a nagy tölgyfa alá a kertben.
– No, most már csak várni kell – jelentette ki eltökélten, és várt. Pontban éjfélkor pedig megjelent egy árny. Közeledett. A Kisdisznó fölugrott. – Itt vagy, tolvaj! – súgta izgatottan, és felkötötte a Papakantól kapott szép, piros bokszkesztyűit mind a négy csülkére. Az árny egyre közeledett, közben, ahogy a fagyira gondolt, a nyál halkan csöpögött a szájából. És csak közeledett... csak közeledett.
Hirtelen eltűnt a falban. Mi a csuda! Szellem ez talán?
De nem szellem volt: a lábszorongató, fagyievő tolvaj egyszerűen átszakította a rekettyebokor falát, úgy tért be a konyhába. A Kisdisznó lecsücsült, és megvakarta a fejét.
– Ez jelentős anyagi kár – mondta magának. – A Papakan nem fog örülni, ha meglátja reggel. – De nem volt idő tovább morfondírozni, mert nyílt a hűtőszekrény ajtaja, a kis fény megvilágította az árny kezét (igen, patája van!), aztán a fagylaltot is. És jött az árny.
Bumm!
A Kisdisznó rettentően orrba vágta szegényt, mire ő ott hagyott csapot, papot, fagyit: hüppögve elszaladt. A Kisdisznó hiába üldözte, túl gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. De ez nem szegte kedvét: hiszen megjelölte a tolvajt! Már csak azt kell megfigyelnie, kinek piros az orra.
El is ment másnap a doktorbácsihoz.
– Csókolom! – köszönt szépen, hangosan, ahogy tanították, és mindjárt a tárgyra tért. – Járt itt valaki bevert orral?
– Igen, járt – mondta a doktorbácsi. – De azt nem mondhatom meg, hogy ki.
– Ugyan, doktorbácsi! Miért nem?
– Mert szépen megkért rá.
– Én is szépen kérem a doktorbácsit! Ez nem számít?
A doktorbácsi kénytelen volt taktikát váltani, mert vesztésre állt.
– Tudod talán, ki verte orrba, Csíkos?
Most a Kisdisznó került hátrányba. Gyorsan lehasalt, és a pocakja alá temette a négy bokszkesztyűt.
– Nem tudom, ki lehetett ilyen verekedős kedvében. De azt tudom, hogy a lábszorongató, fagyievő tolvaj kilyukasztotta a rekettyebokor falát, hogy megegye a fagyimat.
– Ez bizony nehéz ügy – vakarta meg a fejét a doktorbácsi –, merthogy a Papakan nem fog neki örülni. Talán ő ütötte meg ezt a másik illetőt?
– Igen, ez megeshet – mondta ártatlanul a Kisdisznó –, mert amikor a Papakan nem emberéleteket ment, általában megveri őket.
– Idefigyelj, Csíkos. Úgysem mondom meg, hogy kinek verték be az orrát. Úgyhogy menj szépen óvodába, és figyelgesd csak a pajtásaidat. Majd ott meglátod, ki volt a tettes.
A Kisdisznó engedelmeskedett. De hiába üldögélt egész nap a kispadon, senkinek nem volt beverve az orra...
Eredeti rajz 2003-ból. Jól illusztrálja a cselekményt és a problémát.
