Minél magasabb a kerítés, annál jobb a szomszédi viszony.

Csak azért mégis jobb lenne, ha ez a kerítés hangszigetelő is lenne, és az egész házukat körbevenné, mint valami burok.

A szomszéd hónapok óta csinál valamit. Nyugdíjas építészmérnök, van egy csomó pénze és ideje, meg aztán kreativitása is: újítsuk föl a házat! Na, de ehhez először is ki kell vágni ezt a fenyőfát, ez most már nem ér rá. Hívjunk néhány favágót a tavaszi szünet előtti zárthelyi-időszakban, a láncfűrésszel majd jól elbíbelődnek (külön megkérem, hogy a kettő közül lehetőleg a hangosabbat hozzák). A súlyos tönköket nyugodtan rádobálhatják a teraszra, mert egyrészt jó hangosan döng, másrészt úgyis hamarosan kijavítom. Persze, maradjanak csak két hétig is akár, magas az a fa, meg hát tulajdonképpen van ott még egy, azt is kivághatnák, ha már. Igen, igen, mehet az is a fateraszra.

Kész? Nagyszerű. Nem is várok, neki is állok ennek a faterasznak. Majd én, egyedül, nem kell ide sok munkásember. Meg hát van időm, elhúzódhat ez is két hétig.

És csinálja, és tényleg csinálja, fűrészel, dobál, csapkod, káromolja a hétszentséget, bekiabál az asszonynak, odébb rúgja a kutyát, meg a másikat, meg a harmadikat (mennek vissza ugatni), fúr, gyalul, csiszol, tör, zúz, épít, szerel, kész, csönd. Csönd!

De csak negyvennyolc óráig. Mert tulajdonképpen most, hogy a hátsó terasz megújult, megújulhatna az emeleti erkély is.

Ejnye, várjunk csak!

Az a három cserép ott meg van repedve, ha jól látom. Sőt, van az négy is. Idefigyeljetek, most akkor lehúzzuk a tetőt és újracserepezzük az egészet. Remek ötlet!
Három hét.

Ezzel is megvónánk. Most csináljunk végre valami mást. Maradjunk csöndben például? Ugyan. Egyébként is kezdődik a vizsgaidőszak.

Hogy eztán minek állnak neki, legfeljebb a Magasságos Megszabadító tudja. Csak a kopácsolást hallani. De mit kopácsolnak? Halk, nyamvadt kis ütések, de sok, nagyon sok, reggel hét óra nulla perctől este hét óra tizenkilenc percig, heti hat napon át (érdekes módon vasárnap helyett a szombat a pihenőnap); nem, itt nem szögeket vernek, mert ahhoz gyengék az ütések (meg miért is vernének szögeket, ennyit), nem is vésnek, csak ütik a falat, talán dühösek rá, talán egyszer a fal TÚL HALK VOLT, és ezért annyira megharagudtak rá, hogy elhatározták, most aztán jól elverik érte, hogy minél hangosabb legyen, mert a halk fal nem fal; a hangos fal, na az klassz.

És igazán nem is látni, mi történik, mert nagy, kék ponyvával takarták le az erkélyajtót. Mi lehet bent? Nem is kalapálnak, hanem a poltergeist költözött a mi csöndes kis falunkba nagyközségünkbe? Valóban, lehet, hogy ő kuruttyol pontosan nyolc másodpercenként abból a békából egész este, miután a kalapálás elhal. Meg ő száll bele a környék kutyáiba is, akik időnként elromlanak és másodpercenként ugatnak száraz torokkal, dühös hangon, még a Picur is, éppen most kezdett rá az ablakom alatt: csak ül, néz, ugat, csönd, ugat, csönd, vau, vár, vau, vár, aztán átadja a stafétát két házzal lejjebb, ott folytatja felváltva a pincsi és a dobermann, régi jó csatlósok. Csönd legyen már...

Nem tudom, mi lelte a szomszédságot. Vagy csak belém költözött valami, amitől nem lelhetek nyugtot? Valóban alacsony az ingerküszöböm... de azért költöztünk vidékre, hogy nyugalomban éljünk, távol a város és a tömegek zajától. Erre tessék, itt egy másik zaj. Monoton, végtelen.

Hagyjátok már abba!